Kezdem én: napsütés, főtt kukorica, lángos, család, barátok, fűben ücsörgés, szabad strandok, a sokszor kilométerekig csak térdig érő víz, az iszap, a vízibicikli, a nyakba akasztható pénztartók, a csigaöltözők, a hattyúk, a nyári táborok, a Petőfi sétány, a naplementék, a hajnalig tartó bulik és az utána lévő közös napfelkelték…. annyi mindent lehetne most még felsorolni, de talán ezek a legmeghatározóbbak a számomra.
Csodás emlékek fűznek a magyar tengerhez, de szerintem ezzel még nagyon sokan vagyunk így. Kicsit kicsi, kicsit hínáros és iszapos, de a miénk. Az pedig szinte törvényszerű, hogy nem telhet el nyár Balcsi nélkül. Az igazi varázsa pedig szerintem tényleg abban rejlik, hogy ide mindenkit kötnek gyerekkori emlékek.
Nekem pedig borzasztó sok van. A szüleimmel is rendszeresen jártunk ide nyaralni, de általános iskolás koromban is 6 éven keresztül ide jártam táborozni. Pontosabban Balatonakalira. A világ legjobb nyári táborába. Szerintem annak ellenére, hogy azért ez mégis csak a 2000-es években volt, megmaradt a retro stílusa, amit édesapám is megerősített, mondván: „Kislányom, én a 70-es években jártam itt utoljára, de szinte semmi nem változott.” De szerintem nincs is ezzel baj, így volt csak igazán tábori feelingje, ami csak tovább tudta emelni a hangulatot. Sok-sok barna faház ameddig csak a szem ellát, emeletes ágyak, közös fürdő (bár szerencsére ezt az évek alatt felújították, pontosabban kiépítették a különálló vizes blokkokat a faházakhoz), focipálya, régi beton ping-pong asztalok, megannyi „itt jártam” üzenetek az ágyak mellett, és még sorolhatnám.
Mivel nagyon elkapott a nosztalgia hangulata, most szeretnék egy kicsit mesélni nektek ezekről a táborozós nyarakról.
Tehát, amikor kisiskolás voltam, mi csak így hívtuk „Akali”, és ez számított a legmenőbb nyári tábornak. Főleg azért, mert csak 5. osztálytól felfelé lehetett részt venni. Mi viszont olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy az osztályfőnökünk volt a táborvezető és engem és a barátnőmet, a kitűnő bizonyítványért cserébe, már a 3. osztály utáni nyáron elvitt minket. Hát mondanom sem kell mennyire izgatottak voltunk. 1 teljes hét a Balatonon a legjobb barátnőddel és a „nagyokkal”.
Emlékszem, akkor még úgy kellett gazdálkodni a zsebpénzzel, hogy 7 darab borítékban el kellett helyezni 1 db 500 forintost, amit még az érkezéskor le kellett adni a felügyelő tanárodnak, és mindennap kiosztott egyet. 500 forint… Na most eltudjátok képzelni, hogy a manapság mennyire mennétek 500 forinttal a Balatonon? Nagyjából semmire. De mi akkor még tudtunk belőle fagyit venni, játszani pár kört a csocsóasztalnál, vagy, ha kicsit spóroltál, akkor valami nagyon klassz ajándékra is tellett. Arra is emlékszem, hogy naponta kétszer mentünk le a strandra. Egyszer reggel, majd visszasétáltunk ebédelni a táborhelyre, aztán utána megint vissza, egészen késő délutánig. De azok a séták, te jó ég! Ha ti még éltetek szenvedősen hosszú sétát. Szerintem legalább egy fél óra volt mire elértünk a strandra. Biztos vicces látványt nyújthatott ahogy egy rakás gyerek libasorban törölközővel a nyakában felfújható matracokkal vonul csendben.
Vacsora után mindig voltak közös tábori játékok, és versenyek, amiben mindenki részt vett. Már nem is emlékszem, hogy milyen játékok voltak, de tuti, hogy volt lufifújó verseny, kötélhúzás, ki tud egyszerre több ruhát magára aggatni, és hasonlók.
Ami pedig legizgalmasabb volt, az esti mini disco. Értitek? DISCO! Ennek pedig a szerepe pedig akkor lett igazán létfontosságú, amikor már kicsit nagyobbak lettünk, így beírhattuk MyVipen a hobbik közé, hogy bulizás. Zseniális volt. Konkrétan még most is sírva nevetek ezen, de akkor ez iszonyat menőnek számított. Vagyis összegezzük még egyszer: 1 hét Balaton a haverokkal, és mindennap disco. Talán ezt lehetett betudni a későbbi siófoki Petőfi sétányok előfutárjának.
Aki pedig szerelmesre táncolta magát, az titkos szerelmi vallomást küldhetett a kiszemeltjének a rádióban elhangzó „Szív küldi szívnek” műsorban, aminek az volt a lényege, hogy mindenki felírhatott egy üzenetet egy lapra, amit este a táborvezető felolvasott a rádióba. Emlékszem, mindig lehetett tudni, ha valaki felismerte, hogy neki szól az üzenet, mert abból a faházból érkezett a legnagyobb visítás.
Csodálatos emlékek ezek a Balatonról, szerintem nagyon jó dolog, ha egy kisgyereknek megadatik a lehetőség, hogy eljusson ilyen helyekre. Felejthetetlen emlékeket tud szerezni, életre szóló barátságokat tud kötni. Persze később – vagyis a 8. osztály után – már felhagytunk a nyári táborozással és saját magunk szerveztük meg a Balatoni nyaralást. Mikor 18 évesek lettünk, újra hagyománnyá váltak ezek és még egy jó pár évig minden nyáron lementünk 1 hétre a Balatonra. Persze akkor már kicsit máshogy néztek ki a napok, és mai napig nem értem, hogy volt bennünk ennyi szufla. Emlékszem konkrétan akkora hangulatot tudtunk csinálni egy-egy szórakozó helyen, hogy a tulaj inkább meghívott minket italokra csak azért, hogy maradjunk, mert miattunk jönnek be az emberek bulizni. Mindig nagyon jó társaságokhoz csapódtunk. Egyik este egy holland pubba keveredtünk, ahol minden érkezőt kifestettek neon festékekkel, bent pedig mindenki csak világított. Úgy éreztük miénk a világ. Határtalan szabadság volt ez.
A mai napig boldogan szoktunk visszagondolni ezekre az időkre. Az én szülinapom pedig mindig ezek alatt a kiruccanások alatt volt megtartva, így volt még egy plusz okunk az ünneplésre. A szüleink pedig persze iszonyatosan féltettek minket, de szerencsére minden örült dolognak szabtunk egy határt, és nekünk lányoknak se kellett félni, hogy egyedül maradunk egy-egy szórakozóhelyen, hiszen a fiuk fél szemmel mindig vigyáztak ránk, ha pedig látták, hogy közbe kell lépni, azonnal ott voltak.
Mi egy nagyon összetartó baráti társaság vagyunk. Van, akivel már óvoda, de van, akivel már bölcsi óta barátok vagyunk. Az ilyen barátságok igazi kincsnek számítanak, ha pedig így kiállja az idő próbáját, az biztos, hogy egy életre szól.
Egyébként, legnagyobb bánatomra már 2 éve nem jártam a Balatonon. Ugyanis már 2 éve dolgozom, és ebből az elsőt elvitte a munka és a rendezvényszervezés. Mivel nyáron rengeteg a buli és az esküvő, esélyem nem volt, a másikat meg természetesen elmosta a koronavírus.
Borzasztóan hiányzik már és nagyon remélem, hogy az idei év más lesz. Ha csak 1-2 napra, de akkor is szeretnék eljutni, hogy befalhassak egy túlárazott sajtos-tejfölös lángost, elterülhessek a fűben, tekerhessem a vízibiciklit, átcseréljem a fürdőruhám a csigaöltözőben, miközben azon izgulok, nehogy rám ugorjon egy pók, kilométereket sétáljak a vízben, hogy végre legalább derékig ellepjen, nosztalgiázhassak, amikor meglátok egy csapat nyári táboros gyerkőcöt, hogy ámulatba ejtsen a naplemente, hogy végig bulizzam az éjszakát utána pedig újra szerelembe essek a balatoni napfelkeltébe.